Védjük meg Kamillát! - Gyógynövények és az EU

Duendénél láttam a felhívást, engedélyével én is kiteszem. A gyógynövénytartalmú készítmények forgalmazásával kapcsolatos szabályozás problémáiról, a gyógynövény alapú termékekhez való hozzájutás akadályairól nem is hallottam, míg nem olvastam ezt. Itt lehet aláírni.

(A képen anyukám kertjében termett kamilla.)

Ölelést kaptam...

... Chiarától, és most tovább kellene adnom öt embernek, megindokolva, hogy miért nekik. Nézzétek el nekem, ha most nem teszem; inkább küldeném mindenkinek, aki blogot ír, mert blogot írni jó. Jó annak, aki írja, és annak is, aki olvassa. Küldöm azoknak, akik blogját ismerem es rendszeresen olvasom; és küldöm azoknak is, akikére még nem bukkantam rá - egy világnyi felfedeznivaló vár meg rám, ránk. Mire vártok? Olvassatok, írjatok!

Találkozások

Az első szombat, amikor Fabiónak dolgoznia kell, de biztosan nem az utolsó. Nekem meg annyi mesélnivalóm van megint...

Megvolt a magyar est, kicsit felemásra sikerült, de azért közelebb a jóhoz. Az egész nap nyomorult volt, keserves és undok, a legpocsékabb, mióta itt vagyunk, de ezt egyetlen pillanat feloldotta a lelkemben. Házigazdánk, a kolumbiai Fernando a terítésnek nekilátva ilyen tányéralátéteket húzott elő:

Azon lehet vitatkozni, nem szentségtörés-e a magyar címeren enni és zsírfoltokat ejteni rajta, de szerintem nem lehet nem átérezni a pillanat meghatottságát, amikor valaki a világ túlsó feléről szó szerint elébed terít egy magyar klasszikust.

A menü padlizsánkrémes pirítós volt, tejfölös bableves füstölt hússal, rakott krumpli és töltött káposzta. Állítólag ízlett; mondjuk úgysem mondanák meg, ha nem így lenne, elfogyni meg elfogyott. Közben a Zurgó együttes lemezét hallgattuk, egy régebbit, amin még Palya Bea énekel, aztán meg BeshODromot. Az aztán táncba hívta az egész társaságot, táncoskedvű Fernandónk a múlt héten engem salsáztatott, most a lányommal ropta. Ami miatt felemásnak neveztem az estét, az csupán annyi, hogy nem igazán tudtam részt venni a társalgásban, és ez annyiból bántott, hogy mivel volt már szerencsém magyar estet tartani, tudom, mennyi mindent mesélhettem volna Magyarországról. Az anyaság életem legszebb élménye, nap mint nap boldoggá tesz, de más irányú kreatív energiáim a nulla felé tendálnak. Ezt néha nehéz megemészteni.

Azért az est végén még felbujtottam egy szobrásznőt és a párját, aki a néprajz iránt is érdeklődik, hogy nyáron jöjjenek majd sátorozni Magyarországra, mert a városomban (Nagykálló) minden évben van hagyományőrző tábor népzenével, néptánccal, kézműves foglalkozásokkal. A következő alkalomra meg a Balassa-Ortutay- féle néprajzkönyvet is elcipelem.

Hogy el ne felejtsem, desszertnek isteni kolumbiai nyers nádcukrot ettünk. Azt hiszem, függő lettem.

*

Szombati magányunkban a ragyogó napsütésben elindultunk a játszótérre, de kerülő úton, mert további fotókat akartam készíteni a környékről. A régi templom előtt ácsorogva magyar szót hallottam. Két hölgy jött arra, egy középkorú és egy idősebb. A kiejtésükön hallottam, hogy erdélyiek. Rájuk köszöntem, amit egy bő fél órás elmélyült beszélgetés követett. Az idősebb hölgy Temesvárról jött látogatóba a fiához, aki itt dolgozik, és mint kiderült, a szomszéd házban lakik. A barátnője viszont itt él már 18 éve, ide jött férjhez. Szívélyesen invitált, tegyünk majd egy-egy kirándulást a környéken együtt. Olykor keresgélte a szavakat, de egyébként szépen beszélte a nyelvet. Egy ponton aztán szenvedéllyel felkiáltott: "Elnézést kell kérnem, ha néha nem jutnak eszembe a szavak, de már 30 éve nem használom a magyart naponta. Hat nyelven beszélek, Erdélyben születtem, aztán Ausztráliában éltem sokáig, most meg itt...", és könnyek csillogtak a szemében, ahogy nekem is. Vajon én is így fogok érezni és beszélni 30 év múlva? (És ezután olvastam Márta mai szösszenetét, aki megintcsak szívemből szólt.) Olyan furcsa, hogy az anyanyelv ennyit tud jelenteni, ennyi mindent felszakít az emberben, évtizedek múlva is ennyit jelent; hogy ettől idegenben néha magyarabb az ember, mint otthon. Mit érezhet akkor az, aki nem is önszántából hagyja el a hazáját?

Indulások, érkezések

Már egy hete, hogy megérkeztünk, de még mindig annyi tennivaló van, hogy írni nem jut időm.

Az indulás-érkezés szokás szerint elég mozgalmasra sikerült. Utolsó este nálunk aludt nagynéném, hogy a másnapi költözésnél segítsen; volt egy pillanat este, ami megmarad és melenget, már mindenki aludt, csak anya, nagynéném meg én beszélgettünk még a félhomályban.

A kicsivel mindketten betegek voltunk, a repülőút alatt végig fájlalta a hasát szegényke, aztán a landolásnál finoman szólva kiürült belőle minden, úgyhogy az apja úgy vette az ölébe egy hónap után, hogy szóltam, ne nagyon szorongassa pelustájékon. Így is inget-gatyát le kellett hámozni róla, úgyhogy Milánóba emelt fővel, melegítőben vonult be a gyerek, lábán az én váltás zoknimmal, mert az övé hirtelenjében nem akart előkerülni a poggyászból. Csuda egy honfoglalás volt, előbb fülig a "szerencsében", aztán az elegancia netovábbja, a kiürült kis gyomra miatt meg hazáig a kocsiban benyomott öt mandarint.

Az otthonra találás még folyamatban, most egy kicsi lakásban táboroztunk le átmenetileg, aztán majd együtt keresünk nagyobbat. A környék nagyon kedves, szerethető, es főleg emberléptékű, nem csupa toronyház, hanem egy középkori városrész. Tervezem, hogy írok majd róla pár sort egy másik bejegyzésben, mert kicsit utánaolvastam a történetének. Kisgyerekes anyukáknak kiváló környék, minden elérhető gyalog: bolt, piac, játszótér.

Barátokban sem szenvedünk hiányt hálistennek. Először is ott van a szomszédunk, Emma, akit lassan csak Meglepetés Emmának hívunk, mert szinte naponta gondol ránk valamivel. Találtam már szatyor kivit a kilincsünkre akasztva, apró tégelyeket a kislányunk bababoltjához, vadiúj állapotú gyerekruhát; mintha egész nap azon törné a fejét, mivel kényeztessen bennünket.

Az Írországban megszokott nemzetközi vacsorák is visszaköszöntek az életünkbe. A férjem eddig egy kolumbiai sráccal lakott együtt, aki minden csütörtök este összehívja a lakótársakat-barátokat. Olaszokon kívül egy perui srác jár oda, meg most néhány hétig egy kínai pár, céges kiküldetésben. A múlt heti vacsora fergeteges salsaestbe torkollt, rég táncoltam ilyen jót. A héten viszont közkívánatra magyar est lesz, magyar ételekkel és népzenével. Kicsit izgulok, mert senki nem evett még magyar ételt, úgyhogy nagy rajtam a felelősség, hogyan ítélik meg ezentúl a konyhánkat Kínában és Dél-Amerikában. :) Viszem a Los Andinos kazettáimat is, meséltem róluk a fiúknak, és nagyon kíváncsiak.

A legjobb persze az, amikor Pápi este hazaesik a munkából, mi meg körülugráljuk kiabálva, hogy "megjött Pápi!" (Meg amikor vasárnap elvisz minket a régiségpiacra.)

Végül néhány kép a környékünkről, a nap mint nap látott részletek (most nem tudom szerkeszteni a képeket, úgyhogy felirat nélkül, nyers változatban jönnek).