2010. november 20., szombat

Levendulás-citromos keksz

Úgy kezdődött, hogy a Vaterán találtam egy rakás régi kiszúróformát (más néven szaggatót). A kicsi meg nagyon szeret gyúrni, úgyhogy gondoltam, amíg ő a szokásos víz-liszt tésztájával bajmol, én süthetnék valami kekszet, hogy lássam éles bevetésen is a szaggatókat. Tehát így kezdődött.

A vége az lett, hogy kigyűjtöttem úgy százféle keksz receptjét, és közben már láttam magam lelki szemeimmel, amint egy hangulatos vidéki kis piac állandó eladójaként szemet gyönyörködtető standom dugig van a legkülönfélébb házi készítésű kekszekkel, de persze nem sokáig, hiszen azonmód el is kapkodják mindet törzsvásárlóim (mindeközben télen egy kis forralt bort kortyolgatok).

Mielőtt még rátértem volna a csomagolás aprólékos megtervezésére, kiválasztottam Makka receptjei közül a levendulás kekszét. (Nála levendulás-ribizlis, de előbb csak úgy natúr szerettem volna érezni az ízét.) Bár a levendulát mint növényt imádom, eddig ételben nem használtam, kivéve a levendulamézet, ami meleg tejben egyszerűen isteni (meg magában is).


A receptet nem másolnám be külön ide, hiszen szó szerint a Makkáét követtem (na jó, lime-ot nem kaptam, se Bourbon vaníliás cukrot, úgyhogy maradtam a sima vaníliásnál meg a citromnál, de ettől eltekintve mindent a recept szerint csináltam). Ami engem illet, legközelebb egy egészen picit kevesebb cukrot teszek bele, és lényegesen kevesebb (mondjuk feleannyi) levendulát. Nekem ez így kicsit sok volt, de ez csak személyes vélemény, másnak talán még kevés is (húgom elnevezte szekrénykeksznek, mondván, a szekrényének is ilyen az íze, mire rákérdeztem, azt mióta rágja. Másnapra kicsit enyhébb lett, vagy mi szoktunk hozzá. Ezúton is elnézést kérek Makkától, húg még fiatal és szemtelen, az én ízlésem meg nem elég kifinomult.) Ember szerint jó, de neki hálistennek nem lehet rosszat főzni, talán egyszer mondta eddig valamire, hogy az nem igazán jött be neki, de már nem emlékszem, mi volt az, majd szól megint. Mindenesetre a fenti változtatásokkal máskor is megsütöm, mert egyébként tényleg finom. A vidéki piacok kedvelőinek jó hír, hogy mégsem leszek kekszgyáros, azóta már másnak képzelem magam.


(Ja, ezt persze nem szaggattam, a kiszúrókkal citromos linzer készült.)


2010. november 18., csütörtök

A következő állomás

Az utóbbi pár hónapban nagyon ritkán írogattam. Nem volt életem legjobb időszaka, nem nagyon volt nekem kedvem blogot írni. Remélem, okkal írok minderről múlt időben.

A profilomnál ez olvasható: "Most épp otthont keresünk." Így van ez már jó ideje, de végre kiderülni látszik, merre is keressük azt az otthont. Nagyon vágytunk a Pilisbe, az sajnos nem jött össze. Ha minden úgy folytatódik, ahogy most megindulni látszik, akkor az ünnepek után Milánó környékén kezdhetünk neki az otthonunk megteremtésének. Tudjátok: egyik szemem sír... Jó lett volna Magyarországon maradni. Remélem, azért nem felejti el a kislányom a magyar nyelvet, amit mostanra gyönyörűen beszél, és sikerül átadnom neki valamit a kultúránkból is. Majd jövök tippekért Kriszhez, Mártához.

Talán most jött el az a pillanat is, hogy bemásoljam azt a Kányádi-verset, amelyikből a blogom címét kölcsönöztem:

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül